Kabdebon János a boldvai különlegességek megteremtője

Kabdebon Jánossal még nyár elején  beszélgettünk a Barátok házában, aki Boldva egyik kiemelten érdekes és színes személyisége.  Akkor abban maradtunk,  ez az interjú akkor válik véglegessé, ha a fazekas műhely felújítása elkészül, s bepillantást nyerhetek az ott folyó munkába.  Most, november közepén került sor  erre.
Kabdebon János íróként, keramikusként is ismert. Mindezek mellett olyan tevékenységek boldvai meghonosítása kötődik nevéhez, amik mára a település különös értékeit jelentik.  Mik ezek és miért meghatározóak Boldva életében? Talán kiderül a vele készült beszélgetésből.

-Ön boldvai lakos volt, innen az útja a fővárosba vezetett. Hány évet töltött ott?
-8-10 évet éltem Budapesten,  hímzéstervezőként és ornamentikusként dolgoztam, s utána tértem vissza Boldvára.

-Amit érdemes tudni önről, kerámiákat készít, remek írásai vannak, s a település közösségi életének egyik motorja. Ha jól tudom, a közmunkásokat is ön fogja, fogta  össze.
-A helyzet kicsit bonyolultabb. Amikor épült a Barátok Háza, én akkoriban családi okok miatt otthagytam a pesti állásomat és kerültem vissza Boldvára. A 2020-ban elhunyt Csabai Gyula polgármester úr hívására kezdtem el a keze alatt dolgozni az önkormányzatnál, s ennek kapcsán valóban voltak különös, vagy különleges feladataim.

A Barátok házát a boldvai önkormányzat építette? Van önnek bármiféle kapcsolata annak létrehozásában?
Az első kérdésre válaszolva pontosítanék, mert a Barátok Háza a História-völgy projekt keretén belül készült a Csereháti településszövetség pályázatának köszönhetően. Viszont a História-völgy mintegy 11 település 13 látványosságát érinti, így a Barátok Háza is a projektben érintett önkormányzatok összefogásának eredménye.
A második kérdésre reflektálva,  a polgármester úr azt a feladatot tűzte ki elém, hogy egyrészt vegyek részt a projekt Boldvára vonatkozó feladataiban és közben dolgozzak ki egy Boldva arculattervet, ami hosszú távon kivitelezhető és fenntartható.  Szervezzek egy települési imázst-szólt a felkérés!  Akkor még a Barátok Háza romos állapotban volt, így a művelődési házban indult el a munka Kiss Évával. Itt kezdtem el átalakítani a Falu Tv-t, a helyi újságot, a Hírmondót, hogy legyen színvonalasabb,  kitekintőbb lapja a településnek. Egy miskolci barátom, Mező Laci szerkesztette. Jó volt a korábbi is, de azzal a  gyakorlattal szakítva, közvetlenebb hangulatú interjúkkal tettük színesebbé,  remélve, hogy az olvasókat jobban megérinti.
Közben a Barátok Háza felújításában is vállaltam különböző feladatokat, amik főképpen a turizmushoz kötődtek. Már előtte is volt ebben némi tapasztalatom hiszen a Református műemléktemplomunkba látogatókat is én fogadtam és idegenvezettem. De részese lettem a rendezvényszervezéseknek is. Amikor a közmunka program elindult, foglalkoztatott, hogyan tudnánk olyan brandet kialakítani, amiről Boldvát be lehet azonosítani, fel lehet ismerni.
Ez lett a gyógynövény termesztés.

-Ennek akkor ön lett az atyja itt Boldván?
Igen, pontosabban a feleségem és én. A feleségemnek és nekem is van gyógynövény termesztési végzettségem. A közmunka programban részt vevők egy részének gyógy-és fűszernövény termesztés képzés is indult a História-völgy projekt kereteiben, azt hiszem 8 ember vizsgázott, jelenleg még hárman vezetőként dolgoznak közülük ebben a különleges munkában.
A dolog úgy indult, hogy a foglalkoztatási kérdés volt a legnagyobb fókuszban: mi az, ami a legtöbb kézi munkát igényel? Miért?  Mert ezáltal lehet minél több embert foglalkoztatni a közmunka programban. Ez fontos szempont volt, mivel a munkaerőpiac ellehetetlenült abban az időben. Másodsorban kiemelkedően fontos, máshol nem található tevékenységeket honosítsunk meg. A bencések gyógynövény termesztésükről is híresek voltak: ez adta az apropóját e tevékenységi kör megszervezésének.  

A citromfű termesztésével indult be a munka több hektáron.  Aztán e mellé jöttek ismert konyhakerti növények, hagyma, foghagyma, majd az uborka. A második etapban pedig az olajtökmag.  
Az egy őrült ötlet volt, hogy olajüzemet hozzunk létre a tökmag termesztésére épülve.  Ennek ellenére ezt az elgondolást polgármester úr is támogatta, s elindult a tervezés a semmiből. Az épületet, ahol a munka indulhat, fel kellett újítani. Az egyik legnehezebb feladat volt utána nézni a működéshez szükséges gépeknek, technológiának.  
A hideg olajpréselés eszközeit, (és a tudást) nem lehet leakasztani a polcról, azaz, nem úgy működik, hogy bemegyünk a boltba, és ott minden szükséges dolgot megvesszük, majd mások révén az ismereteket is megszerezzük.
Ebben a szakmában szerte az országban, s így itt Boldván is mindent nekünk kellett létrehozni, kialakítani, a saját kárunkon megtanulni. Érdekes, de szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy ennek a szakmának az ismereteit nem adják ki, titokként őrzik.
Elmentem Bábolnára is, ahol volt egy ilyen üzem, de nem engedtek be azt megtekinteni.   
Találd ki magad!  Furcsa világ ez.
Én fazekasként az ismeretek átadásán dolgozom annak érdekében, hogy fennmaradjon ez a szakma. A tökmag feldolgozása, az olajütés teljesen más, az egy zárt világ, őrzik a titkot.
Végül találtunk egy nagyon készséges szakembert, Brachman Márkot, aki gépet is készített, és szakmai tanácsokkal látott el, így volt lehetőségünk beletanulni ebbe a szakmába.
Azt el kell mondani, hogy a hideg olajpréselés csak és kizárólag önkormányzati kereten belül működtethető gazdaságosan, ehhez kellettek és kellenek olyan pályázati lehetőségek, amiben e tevékenység finanszírozása belefér. Hála Szabóné Tóth J. Judit polgármester asszonynak, aki elhivatott településfejlesztőként folytatja és támogatja ezeket a tevékenységi köröket, hiszen mind az olajüzem mind a gyógynövénytermesztés és a turizmus életben tartása is tovább viszik és erősítik Boldva jó hírét.


-Ön a boldvai önazonosság egyik megteremtője. Honnan jött ezek mellé a fazekasság, illetve az, hogy remek gondolatokat vet papírra?
– Ez egy nehéz kérdés, mert ez egy nagyon személyes történet. Ennek az alapja az, hogy én alapvetően hívő ember vagyok, egy „keresztény orientalista”, azaz bennem barátságos dialógusokkal együtt él a keresztény ideológia a keleti filozófiákkal. rengeteget foglalkoztam a különböző kultúrák vallásaival, de legfőképpen a jelképrendszereivel, sokat bújtam az apokrif írásokat, az indiai vallásoktól kezdve az esszénus tanításokig
Ennek kapcsán jutottam el az ősmagyar valláshoz, az ősmagyar motívumkincshez, ez a kettő összekacsolódott. De foglalkoztam a biblia apokrif részével is, a szimbólum rendszerekkel, hermetikával. Sokféle vallásból táplálkoztam és épültem, de a vallási és hagyományos rítusok jelképrendszere: az ornamentika az  ami engem megragadott. Ezen belül  pedig a magyar honfoglalás korabeli, azaz a turáni magyar ornamentika.  Magával ragadóan érdekes és félelmetes egyszerre, hogy mennyire jelképekben élünk ma is, és minden vallás, minden történet azóta is jelképekben üzen.



 A fazekasságról és a jelképek kapcsolatáról pedig van egy történetem. Egy alkalommal meghívtak egy zalai menti alkotótáborba, ahol meditációt tartottam. Ott volt velünk egy afrikai, antillákbeli néger és egy fazekas.  A néger férfi, Mumusz, az egyik este előhozott egy hatalmas afrikai fadobot és elkezdett rajta játszani. Akkor én ebbe a hangszerbe beleszerettem: nekem ezt meg kell tanulni, én játszani akarok ezen a hangszeren!
Mondtam a mellettem ülő fazekas hölgynek (Zelekovszki Magdolna fazekasmesternek akinek később a tanítványa lettem), hogy én akarok ilyet. Azt kérdezte: — miért nem csinálsz egyet? Hamarosan indul egy fazekas táboruk, ahová elmentem.  Én voltam a legtehetségtelenebb tanítvány. 
A fazekasság paradoxona, a legfontosabb, hogy középre tudjuk helyezni azt az anyagot, amit meg akarunk munkálni. Igen ám, de míg a belső középpontod nincs meg, azt nem tudod jól megcsinálni. Szóval szétszórt gondolatokkal repül az agyag, kajbászol, kóricál de csésze, dob, vagy főzőedény nem lesz belőle.
A lényeg, gyakorlatilag a dobok miatt kezdem el korongozni, az ornamentika pedig végtelenül érdekelt.  Azt a kérdést tettem föl önmagamnak: mi van, ha azt az  ősmagyar motívumkincset, amit nem tudunk felvinni semmiféle felületre, azt a  fazekasság révén  megtennék. Erre a kérdésre azt tudom mondani, hogy azóta is beszélgetünk: az agyag és én.

A fazekasság eredete érthető, de honnan jött az írás?
Tagja voltam az Új bekezdés csoportnak, amit Vass Tibor neve fémjelzett. Érdekes dolog, miért is kezd el valaki írni. Az én esetemben is talán a történet pszichológiai háttere volt a kezdet, hogy leírjam azokat a gyermekkorban elszenvedett traumákat, amiket jobb híján nem tudtam másként feldolgozni.  Véleményem szerint nincs ember trauma nélkül. Később már az motivált, hogy mélyebbre ássak.  Mindig vonzott és érdekelt az ember, az emberi viselkedés, az emberi kultúra, az emberi gondolkodásmód.  Volt egy mentorom, Töltéssy Zoli bácsi: az, hogy én publikálni kezdtem, főként neki köszönhető, amiért én örökké hálás vagyok és leszek. Fiatal felnőtt koromban vittem hozzá az írásaimat, nagyon jó és egyben szigorú kritikákat kaptam tőle. Őszintén elmondta, mi a jó és mi az amin még dolgozzak az írásaimban, merre menjek. Ami fontos volt, hogy briliáns pedagógusi érzékkel a személyiségemhez, és a stílusomhoz igazította kritikáit. Nem akarta elvenni az én személyiségemet, ami az írásban nagyon fontos és lényeges elem.

Kabdebon János ezer szállal kötődik Boldvához. Olyan sajátosságokat honosított meg, amik Boldvát  valóban ismertté és egyedivé tették. Miután nincs olyan program, ahol ne lenne jelen, megkérdeztük az ő boldvai szerepéről Szabóné Tóth J. Judit polgármestert is. Kérdésünk:
„Kabdebon Jánossal készített interjút hírportálunk. Megítélésünk szerint egy széleskörű tevékenységet ellátó ötletember, marketingfeladatok megálmodója és kivitelezője, mindezek mellett a rendezvények lebonyolításának fizikai részét is irányítja, végzi. Ön hogyan látja, mennyire szerves része Kabdebon János személyesen és munkája révén Boldvának?”

„Polgármesterként nap mint nap érzem, mennyit jelent a kollégáim segítsége. Egy település sikeres vezetése igazi csapatmunka. Kabdebon János személyesen és a munkája révén is része Boldva életének. Sokoldalú, kreatív ember, aki megtervezi és megvalósítja a település marketingjéhez kapcsolódó feladatokat, rendezvényeinken irányítja az előkészületeket és a helyszíni munkát. Jánosra a mindennapokban sokféle feladatban számíthatok. Ő vezeti az olajüzemet, ő a Barátok Háza mozgatórugója, és Boldva turisztikai életének is aktív szereplője. Szerkeszti a Boldvai Hírmondót és a település honlapját, szükség esetén aktívan részt vesz a pályázatok előkészítésében és megvalósításában is. Számomra különösen értékes, hogy János az első ötlettől az utolsó gyakorlati teendőig ott van a közös munkában. Kreativitásával és pozitív hozzáállásával sokat tesz azért, hogy Boldván változatos programokon találkozhassunk, és minél több közös élményünk legyen.”

Egy település a közös összefogás révén teremthet értéket, építhet jövőt, így válhat színessé a közösségi élet. S kellenek olyan emberek, akik az értéket, az önazonosságot, az emberséget középpontba helyezik. Boldva ebben élen jár.

Kabdebon János engedélyével interjúnkhoz kapcsolva közzé tesszük két írását. Gondolatai különlegesek, egyediek, amit figyelmébe ajánlunk mindenkinek. Sok írása elérhető facebook oldalán is.

Kabdebon János: Kotorják a kacsausztatót.

Itt éltem le a gyermekkorom nagy részét. Télen kilincses korcsolyával a lábamon, nyáron tornacibőben, hogy az iszapban megbúvó üveg, vasszög ne szúrja át a talpam. Pedig de. Többször is átszúrta. Ha valaki magára ismer az nem a véletlen műve. Emlékeimben.
– Oda nézz Ede bácsi.
– Mit akar itt az apád Ede?

Ede bácsi már öregnek számított egy tizenéves suhancnak. Mit akar ez a mi kacsaúsztatónkon. Nekünk fagyott be!

Az „öreg” leült, köszönt és felhúzta a korit. Nem akármilyen korit. Olyat, amiről csak álmodtunk. Aztán rálépett a jégre és olyan lágyan siklott mintha oda született volna. Kecsesen finoman úszott, nyolcasokkal cifrázta, aztán meg…
-Oda nézz! Hátrafelé is tud.

Ezután kicsit nagyobbat köszöntünk az „öregnek”. Azóta sem feledem azt a korit.

Laci! Emlékszel mikor beszakadtál és úgy bepánikoltál, hogy a tó közepe felé mentél, mint egy jégtörő. A tesód meg üvöltött.
-Ne arra te dilis! Erre! Felém.

Úgy csalogatta, mint egy fenevadat. Persze nem volt félni valónk hiszen szinte alig volt víz a jég alatt, és persze iszap az dögivel. Végül a jégtörő partot ért. Szinte minden délután ott ütöttük a korongot. Hokiütő annyi volt, mint a szemét, hiszen a rengeteg fűzfán termet olyan oldalág, amiből egy éles késsel vagy baltával pillanatok alatt elkészült egy olimpia válogatott ütőkészlete.

Józsi volt a legkirályabb ebben a sportban. Az volt a fura, hogy mindig ilyen kis ütőket vágott. Olyan volt vele, mint a villám, gyorsan siklott és összehúzta magát úgy, hogy a testével fedezte a korongot így sosem sikerült sem fellökni sem elvenni tőle a játékszert. Ha valaki vele volt biztos volt a győzelem. Tülekedtünk, hogy beválasszon maga mellé a csapatba.

Az oldalán meg szánkóztunk. Versenyeztünk ki tud tovább csúszni a szánkóval. Persze, hogy a tó közepe felé kormányoztunk, hiszen a jégen még hosszabban csúszott a vas. Hát mi átmentünk a másik oldalra is! Amikor én jöttem, nagy sunggal neki löktem a szánkót és becéloztam a jeget. Aztán csak azt éreztem, hogy repülök és a combomtól fenekemig hasít a fájdalom. Természetesen becsúsztam a tóra, de szánkó nélkül, mert az felakadt egy vakondtúrásban. Együtt röhögtem a többiekkel, csak éppen én közben sírtam is a fájdalomtól.

Tudja valaki, hogy mi már tizenévesen üvegeztünk? Á nem úgy! Egy botra rákötöttünk egy zsinórt, annak a végére üveget. Abban egy darab kenyeret, aztán vízbe vele. Ha elég türelmesek voltunk beleúsztak az öklék. Máris megvolt a zsákmány. Rohantam vele haza a beton vájúba mert akkoriban erősen szerettem volna tenyészteni minden vízi állatott. Aztán vagy a macska vitte el, vagy apám egyszerűen kihúzta vályú dugóját mert büdös volt a víz a döglött haltól. A kacsaúsztatóban sok ökle volt, meg sügér, na és naphal. Az volt ám a préda. Gyönyörű halfaj, csak hamar elpusztul.

Ez a szokásom megmaradt, mert ha a hátam mögé nézek ott díszeleg az akváriumom.

Döci! Emlékszel arra a bádog csónakra, amivel beeveztünk. Egyedül neked volt ilyen csónakod. Istenként néztünk rád, mert ismerted a Bódva minden csínját—binját. Úgy követtünk, mint az árnyék, ha a válladra vetted a merítőhálót.

Te is ott kezdted a legendádat írni, abban az iszapos, szemetes tóban.

A felnőttek szemetesnek használták. Isten bocsá’ én is toltam apámmal oda pár talicska szemetet, rossz masinát, téglát, szilikátot. Amikor nyáron kézzel halásztunk benne, nem egyszer felvágta a lábunk, hasunk, főként, ha iszapdobálóztunk és birkóztunk benne.

Napokig sorolhatnám a számtalan gyerekkori emléket, amit felidézet amikor megláttam a markoló kanál alól feltörő iszapos vizet.

Örülök, hogy újra életre kell és lesz benne víz, hal, béka növény. Élet.

Remélem üldögélhetek még a partján mélázva gyerekkorom emlékein. Hálás vagyok érte és isten bizony, ha télen befagy felhúzom még utoljára a korcsolyámat, hogy egy tripla leszúrt littbergert (anno sosem tudtuk kimondani) csináljak egy méretes hasalással megspékelve. Mert reménykedni mindig kell és lehet. Az a helyzet, hogy tudom kinek volt az ötlete, de nem árulom el mert szerintem ő sem szeretné, ha ideírnám a nevét. De köszönöm neki, hogy ez a „hülye ötlet” az eszébe jutott.

Ki gondolta volna, hogy egy kiszáradt koszos kacsaúsztató életre kellhet még? Na ugye?

Kabdebon János: Egy menhelyi kutya monológja

Én komolyan mondom, semmit nem értek az egészből. Hát ünnepeltek. Vége van! Akkor most nincs vége? Akkor valaki ugassa már el, mi az, ami folytatódik. Akkor még sincs az a „szeretetország”, amiről a sarokban szóló rádióból hallottam? Vagy ha van, akkor hol van? Merre? Vagy mikor volt? Most akkor nem a szabadságot ünnepeljük? Most akkor én itt lemaradtam valamiről? Vártam, vártam, hogy egyszer csak az oroszlán összeölelkezik a zebrával, ahogy az öreg sintér mesélte részegen egy délután. Itt feküdt a ketrecemnél míg el nem aludt, de sehol egy zebra, sehol egy oroszlán. Most akkor semmilyen országban élek? Akkor most még utáljuk egymást egy kicsit, aztán majd jön a nagy fordulat? Akkor most még csúnyán kell néznünk egymásra, aztán majd parancsra mosolygunk és csóváljuk a farkunkat? Most tényleg? Én régen sem tudtam parancsra harapni, és mosolyogni. Akkor ez nem az én falkám? Akkor, ha csak úgy meg akarok élni abból, amit kapok vagy kikaparok magamnak, békés, boldog alomban akarok élni, nem morogni a szomszéd ketrecbe zárt kutyára, akkor én menjek innen? De hát be vagyok zárva! Ez most a falka. Ez az otthonom! Bújjak el a vackomba, esetleg viseljem el, ha valaki azt ugatja, hogy én csak egy ingyenélő, semmire való korcs vagyok, és még higgyem is el, hogy majd azok, akik acsarkodnak, ha kiacsarkodták magukat, majd egyszerre szeretet költözik a szívükbe? Örömet csaholva magukhoz ölelnek és azt mondják: -Te is kutya vagy, szálljon áldás reád és falkádra?

És milyen lesz az a szeretet? Elfogadó, befogadó, megbocsájtó, feltétel nélküli? Juti falattal teljes?

Szerintem én egy nagyon buta eb vagyok! Hát, hogy hihettem én ebben az emberek világában? Kivert kutya vagyok és az is maradok, mert ez az ígéretek világa. Hogy egyszer majd jobb lesz. Tacskók és dobermannok egyként üvöltik majd a teli holdra: Szabadság, szeretet, és hála, jut bőséggel falat minden szájba!

-rizner-
Fotók: hir26
Idegenvezetés: Kabdebon János facbook oldala
Tökmagolaj: Boldva önkormányzata