A Hőerőmű története 2. Négyessy István: „eljött a pillanat, amikor távoztam, nem asszisztáltam a dolgozók becsapásához”.

Folytatjuk az egykori Borsodi Hőerőmű Vállalat történetéről szóló visszaemlékezést Négyessy Istvánnal, aki a privatizáció előtt és utána is egy ideig a cég vezetője volt. Számtalan meglepő és érdekes dolog került felszínre, a mostani cikkünk is tartalmaz ilyen visszaemlékezést.

A múltkori cikkünkben, amit ide kattintva olvashat, eljutottunk a privatizáció kezdetéig.  Most pedig a privatizációnak a dolgozókra gyakorolt hatásáról mesélt Négyessy úr.  Vezetői megbízatása során eljött az a pillanat, amikor már erkölcsi okok miatt nem vállalta fel, hogy a cég munkatársait, kollégáit „csőbe húzza” a tulajdonosi akaratnak megfelelően, ezért inkább önként távozott a cégtől.

–Hogyan folytatódott a privatizáció? Mik voltak a prioritások a tulajdonos részéről?
-1995-96-ban megtörtént a privatizáció folyamata, az AES amerikai vállalat lett a tulajdonos.  A cég létszáma ekkor 1000 fő körül volt.  Az új tulajdonos első dolga volt, hogy átvilágította a céget, a gazdálkodás, működés, létszám, stb. vonatkozásában.
Ezt követően rövidtávú lépésenként létszámleépítést tervezett annak érdekében, hogy racionalizálja a gazdálkodást, jövedelmezővé tegye a termelést.
Leépített olyan tevékenységeket, ami az ő megítélése szerint nem tartozott szorosan az energiatermeléshez.
Azt mondták, hogy első sorban nem a munkavállalók pihenéséről és az üdülők üzemeltetéséről kell gondoskodni, azt oldják meg a munkabérükből. Elkezdték kiszervezni az ilyen jellegű tevékenységeket. Szerintük nem feltétlenül szükséges az üzemi konyha sem, mindenki gondoskodjon az étkezéséről ahogyan tud.

Minden jel arra utalt, hogy létszámépítés lesz. Ehhez ők hozták a leépítés mikéntjét. Az AES cégfilozófiájától idegen volt a csoportos létszámleépítés, kizárólag önkéntes távozáson alapuló leépítési csomagot dolgoztak ki és alkalmaztak.
Ebben ösztönözni kívánták a dolgozók egy részét, hogy önként távozzanak.

–Hogyan lehetett ezt elérni?
-Legyen gálánsabb juttatás, mint amit akkor kaptak volna, ha felmondanak nekik. A Munka Törvénykönyvében és a Kollektív Szerződésben meghatározott felmondási idő és végkielégítés összegét megháromszorozták.  Egyéb juttatásokkal is megnövelték az előbbieket.  Ha valaki vállalkozni akart, akkor vállalkozást segítő támogatást is kapott.  Ha lakhelyet kívánt változtatni, mert ott látná jövőbeni boldogulásának lehetőségét, költözési támogatást kapott. Járművet, pakoló embereket, s az új helyre vonatkozóan letelepedési támogatást, ami a vételhez, bérlethez, azaz a lakhatás megteremtéséhez járult hozzá.
Átképzési támogatás is része volt a távozási csomagnak. Ha más szakmában szeretnének a jövőben dolgozni, akkor az átképzési költségének számlával igazolt összegét kifizették nekik. A lényeg az volt, hogy minél több munkavállalónak vonzó legyen az önkéntes távozási program, emellett lehetőleg maradjon meg a cég működő képessége is. Azt el kellett érni, hogy egy-egy üzemrész teljes kollektívája ne egyidejűleg éljen a felkínált lehetőséggel. Nem tartottunk vissza senkit, és az első leépítési csomagnál legalább 30 %-os létszámleépítés valósuljon meg. 

Ehhez a cég működését is hozzá kellett igazítani. Új szabályzatok kellettek. Pl. egy adott munkakörhöz más munkafeladatok is csatolva lettek, olyanok, amik korábban akár önálló tevékenységnek minősültek. Ez egy nagyon komoly szervezési munka volt.  A munkavállalókat nem lehetett túlzottan befolyásolni, sem a távozás, sem a maradás irányába.
 A működőképességet mindenképp szem előtt kellett tartani. Mi azért figyelemmel kísértük, ha valaki távozik, ki marad a helyén, a működőképesség csorbul-e, kell-e beavatkozás. Azért persze az is igaz, hogy kulcsfontosságú embereket kellett befolyásolni, aludjon még egyet a döntésére. Biztos, hogy távozni akar-e? Még szükség lenne itt rá, gondolja meg!
Ennek a távozási csomagnak volt még egy eleme. Mégpedig az, hogy a létszámleépítés nem fog megállni az első csomagnál, hanem fogják követni újabb önkéntes távozási, kvázi létszámleépítési csomagok.
Tudtuk, hogy a cég által biztosított juttatások – ahogyan időben haladunk előre – szűkülni fognak.  A tulajdonos terve egyértelmű volt, legyen vonzó az első csomag, kevésbé vonzó a második, de az még mindig jobb lesz, mint a harmadik, s így tovább. Így az első csomagnál az 1000 fő körüli létszám lecsökkent kb. 650 főre, végül 300 főnél állapodott meg az a létszámunk, amelyik már csak az energiatermeléssel foglalkozott.

–A dolgozók hogyan fogadták ezt a leépítést? Azért kérdezem, mert az akkori gyakorlatok közül az AES első csomagja vonzó lehetett.
-Először is nagy félelemmel, mert nem volt szokás ilyen hatalmas méretű létszámleépítés. Ugyanakkor gondolkodóba ejtette a munkavállalókat, hogy ilyen lehetőség nem szokványos, el szabad-e ezt a lehetőséget szalasztani, vagy élni kell vele? 
Mindenki komolyan vette, hogy elgondolkozzon saját sorsán. Hogyan látja az erőmű jövőjét, hogy gondolja a saját jövőjét az erőműben? Számtalan kérdés foglalkoztatta őket: Mennyire van felkészülve, mennyire van meg a bátorsága, ahhoz, hogy átmenjen máshová megmérettetni magát?  El merje-e dobni több éves, vagy több évtizedes munkaviszonyát a bizonytalanra?  Felmondjon, távozzon más munkáltatóhoz családja boldogulása érdekében? Nagy dilemma volt mindenkinek. Azt érezni lehetett, hogy a gondolkodási idő alatt sokkal feszültebb volt a légkör, másként alakultak a kollegiális viszonyok. Amíg korábban haveri, vicces viszonyban kommunikáltak egymással, az most feszültté vált.  Morcosabb lett a hangulat, mindenki magával volt elfoglalva, hogyan tovább, mi lehet a jó döntés?  Sokan kérték vezetőik tanácsát, ők hogyan látják?

-Hány ilyen leépítési hullám volt?
-Összesen három, amíg én voltam az erőmű vezetője. Tudomásom szerint utána is történtek további leépítések.

-A történet szempontjából fontos, hogy a létszámleépítést megelőzően meghirdette az erőmű vezetői pozícióját az amerikai tulajdonos. Több pályázó volt, én is pályáztam a korábbi, általam már 5 éve betöltött erőmű vezetői pozíció ismételt elnyerésére.  Pályázatomban elsőként azt írtam le, mivel már 15 éve itt dolgozom, ismerem az erőmű működését, ismerem az erőművi szakgárdát, akkor kívánom betölteni az erőmű vezetői posztot, ha én választhatom meg a közvetlen vezető munkatársaimat, akik segítik majd a munkámat. A pályázatomban név szerint megneveztem őket, velük együtt, csapatként tudom vállalni az erőmű vezetést.  Ha a tulajdonos ahhoz ragaszkodik, hogy ő kívánja a középvezetőket megnevezni, akkor én vagyok az első jelentkező a távozási csomagra.
Ezt a lényegi részt követően írtam le pályázatomban az elképzeléseimet.  Hogyan oldjuk meg, hogy a működés ne szenvedjen csorbát a csökkenő létszám miatt, és hogyan fogjuk levezényelni a létszámleépítést.  Hogyan fogjuk racionalizálni a működést, hogyan fogjuk ezeket átültetni a Szervezeti és Működési Szabályzatainkba, hatósági engedélyeinkbe, stb.

Végül is elnyerte a tetszésüket a pályázatom, én kaptam meg a megbízást.

-Meddig volt vezető?

-Összesen 8 évig voltam az erőmű vezetője, ebből két és fél évig a privatizáció után meghirdetett pályázat elnyerését követően, és ekkor állt elő az a helyzet, hogy ne legyenek külön juttatások: túlóra, prémium, készenlét, különböző bérelemek.  Azt várták el, hogy a fizetésért mindenki „életét és vérét” adja a cégnek. Ha éjszaka be kell jönni üzemzavar miatt, ne azért jöjjön be, mert túlórát kap, hanem elkötelezettségből.
 Erre elmagyaráztam nekik, hogy az erőműben létezik egy Kollektív Szerződés, ami rögzíti az ilyen juttatások szabályait, hogy milyen túlmunkáért milyen díjazás jár.  Ez a szakszervezetekkel kötött megállapodás volt.
A tulajdonosi elvárásra a megoldás amennyiben meg akarják szüntetni ezeket a bérelemeket, akkor fel kell mondani a Kollektív Szerződést, aminek határideje 6 hónap.  Fél év múlva azt csinálnak, amit akarnak, egyedi munkaszerződést kell kötni minden munkavállalóval.
Ez elfogadhatatlan volt számukra, mert az AES-től teljesen idegen, hogy a szakszervezetekkel kötött megállapodásokat felmondják. Erről szó sem lehet, hanem csavartak egyet a dolgon. A menedzsment érje el, hogy a munkavállaló kérje, hogy őt vonják ki a Kollektív Szerződés hatálya alól, mert ő egyedi munkaszerződést szeretne kötni. (hozzá teszem, számára hátrányosabb feltételekkel.)
 Nekem nagyon nem tetszett ez a megoldás, tiltakoztam ellene, amíg lehetett.  Megvan a törvényes megoldás, azt kell felvállalni!  Ez így ebben a formában inkorrekt dolog.
Elrendelték, hogy készítsünk formanyomtatványt a Kollektív Szerződés hatálya alóli kivonásra és ezt minden munkavállalónak osszuk ki.

Annyira nem tudtunk azonosulni a tulajdonosi elvárással, hogy a nyomtatványt sem készítettük el.   Két hét múlva kérdezték, hányan írták alá? Mondtam: még nem tartunk ott.
Utána egy hét eltelt, ismét kérdezték, hogy haladunk? Mondtam, valójában sehogy. Ekkor már elérkezett az az időszak, hogy magammal kellett minden nap erkölcsi vívódást átélnem. Én nem vagyok olyan ember, aki a munkatársaival ilyen alattomos módon akar kiszúrni. Menjek oda az aláírásukért könyörögni?  Hazudjak nekik, hogy miért jó az számukra, ami valójában rossz?
Én minden reggel úgy mentem be dolgozni, hogy már rendszeresen azon gondolkodtam, mikor lesz már végre délután, amikor hazamehetek. Nem éreztem jól magam, már nem tudtam azt sem, hogy szabotáljam el a dolgot.
Nagyon érett a gondolat, hogy ez az a pont, amikor be kell fejezni, mert rá megy az egészségem, és nem vagyok az, aki szembe köpi a kollégáit. Erkölcsileg számomra ez vállalhatatlan. Felelősséget érzek a dolgozókért, átverésben nem vagyok partner.

Következett egy pénteki nap, az az ominózus pénteki nap.   Elöljáróban megjegyzem, hogy az AES szabálya volt – amit szerintem pszichológusokkal dolgoztattak ki – hogy a munkavállalókkal a rossz hírt pénteken munkaidő vége előtt 20 perccel kell közölni. Miért? Mert akkor már indult haza, egész hétvégén otthon lesz, kidühöngi magát, hétfőn lehiggadva jön be. 
Pénteken délután fél kettőkor jön a humánpolitikai osztály vezetője, – akivel ugyanúgy évelődtünk, hogyan tudjuk ezt a döntést elszabotálni – hogy hívatták, szerinte most küldik el. Elment, 5 perc múlva jött, hogy kirúgták, és szólt, hogy a következő, aki behívnak, én leszek.

Tényleg behívattak, de elébe vágtam a dolgoknak, mert én is szerettem volna velük beszélni, és elmondani, hogy én úgy gondolom, nem akarom ezt tovább csinálni, inkább távozom, szerintem ez a dolgozókkal nem tisztességes.   Mondták, ők is igy gondolják, jobb, ha távozom.
Azt kértem, ha megvan az utódom, akkor neki mindent szabályszerűen átadok, de a felmentési időmből a lehető legkevesebbet kelljen bent töltenem, minél hamarabb mentsenek fel a munkavégzés alól. Azt mondták, ezt akceptálják. És ezek után megkérdezték, hogy hétfőn be akarok-e még menni? Természetesen azt válaszoltam, hogy a munkatársaimtól még szeretnék elköszönni. 

Így ért véget a Borsodi Hőerőműves pályafutásom. Következő kedden fogadott a BorsodChemben Kovács F László úr, akivel elbeszélgettünk az épülő BC Erőműről.

Új kihívások, szakmai feladatok vártak Négyessy úrra. Itt a BC-ben, majd később Miskolcon is azzal foglalkozott, ami szívügye. Erőmű építés, üzemeltetés.

A cikk harmadik, záró fejezete arról szól majd, miért nem valósult meg a privatizációs szerződésben vállalt új erőművi blokk megépítése, amire az AES kötelezettséget vállalt, s aminek
terveit a Hőerőmű már korábban elkészítette.

Borítókép: Négyessy István
-rizner-