Ha ezerszer nem autóztam át Sajószentpéteren, akkor egyszer sem, s jó párszor célállomásként jártam az egykori bányászvárosban, mégsem tudtam ennek a cikksorozatnak az elkészítéséig, hogy a folyó jobb partján, a város alsó végénél három bányató is található. A tavakat hallal telepítették és a helyieken kívül kis túlzással a fél Cserehát ide jár pecázni!
Persze a kijelentésből nyilván rájöttek, hogy nem vagyok horgász, mert egyébként már hallottam volna róla. Ha nem is olyan felkapott hely, mint a harsányi tó, vagy a tarcali Patkó-tó, ahol halóriásokat akaszthatnak a sporthorgászok, majd mérlegelés, fotózkodás után engedik is vissza, mint a Nagy Ho-Ho a rajzfilmen. Erre mondják, hogy mindent a szemnek, semmit a gyomornak! Amit viszont Szentpéteren fognak, azt nem csak lefotózhatják, hanem el is vihetik, hogy megsüssék, megfőzzék, s megegyék a családdal, barátokkal (természetesen fajta és mennyiségi korláttal, amelyekről majd később esik szó).
Nomen est Omen! – Nevében a sorsa – gondoltam, amikor meghallottam, hogy Halász Sándor az Észak-Magyarországi Horgász Egyesület helyi csoportjának a vezetője. Már vagy fél órája beszélgettünk a tavakról, a tevékenységükről, az itt fogható halfajokról, mikor rákérdeztem, hogy melyik a kedvence? – hiszen feltételeztem, hogy a horgászok vezetője nagy pecás lehet, meg egyébként is nagy szakértelemmel magyarázta a tudnivalókat. Azonban kiderült, hogy bakot lőttem!
„Nem eszek halat! Nem horgászok!”- érkezett a meglepő válasz. Majd meglepetésemet érzékelve jött a magyarázat: „Jó viszonyban voltam Gyula bácsival, az elődömmel, jártam neki segíteni. Mikor kiöregedett „megörököltem” a tisztségét, a felkérésre nem mondtam nemet. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy négy családos társasházban lakok, ahol falatnyi udvar van. Tovább tart előszedni, majd elrakni a fűnyírót, mint levágni. Szóval van szabadidőm és kedvem is hozzá”- tette hozzá.
Mielőtt elmélyülnénk a három horgásztó rejtelmeiben először is tisztázzuk, hogy például a nyéki tavak mintájára, az építőipari igényeket kiszolgáló kavicsbányászatnak köszönhetik a létrejöttüket. Az ÉMHe érdeklődésemre a következőket közölte: A vízterületet az egyesület 1997-ben vásárolta meg, így saját tulajdonban van. A vizet horgászati célra hasznosítja az egyesület. Vásárlás előtt a MOHOSZ-tól bérelte a halászati jogot az egyesület, a bérlés kezdeti időpontja nem ismert. A tó 3.36 ha, az átlagos vízmélység: 3 méter. A part meredek, hirtelen mélyülő. A horgászatot az ÉMHe horgászrendje szabályozza, az elvihető halmennyiség a horgászrendben megtalálható.
A tavak a város felől, a vasúti átjárón átmenve közelíthetőek meg. A Sajó folyó egy nagy kanyarjának a jobb oldali partján van. Az országútról nem látszik, ezért az átutazók nem is tudnak a létezésükről, pedig fákkal szegélyezett, valóságos horgász paradicsom a zöldben. Rendezett környezet, még filagóriákat is építettek egykoron, hogy kellemesebbé tegyék az időtöltést. „Nyugodt hely”- mondja a csoport vezetője, s ez minden értelemben igaz, mivel vizsgázott halászati őrök vigyáznak arra, hogy mindenki betartsa a szabályokat.
„Nagyon jó hely volt, amikor átvettem. Kulturált volt a part és a környékének az állapota, a tavakba pedig évi 37-40 mázsa halat telepítettünk. A 70 % százalékát tavasszal, 30-at pedig ősszel. Akkoriban rengetegen jöttek horgászni, nem csak a péteriek, hanem az egyesület tagjai a térség számos településéről. Most is sokan, de kevesebben, mint régen. Az Észak-Magyarországi Horgász Egyesületnek olyan 6000 tagja van, ebből csoportunknak olyan 800-1000 fő”- tudtuk meg Halász úrtól.
Süllőt, keszegféléket és pontyot telepítenek (nyugrát, tükört és tőpontyot egyaránt) a három tóba, de a halvilág ettől sokkal szélesebb! Van itt sügér, bíborka, csuka, Régebben amurt is telepítettek, amíg az FM engedte, aztán letiltották, mert nem őshonos faj, s mivel a tavak a Sajó árterén fekszenek, ezért előfordulhatna, hogy árvízkor a folyóba jussanak. „Maradványként azért maradt belőlük néhány példányunk. Ezek azonban olyan nagyok, hogy a horgászok vékony zsinórral nem is tudják megfogni” Az amur miért is van tiltólistán? Mint a név alapján a halügyben laikus, de a földrajzt ismerő azonnal vágja, hogy az orosz-kínai határfolyóról kapta nevét, s ebben a térségben őshonos. Húsa, íze hasonló a pontyhoz. Magyarországra 1963-ban került. Tekintettel növényevő képességére úgy gondolák, hogy megoldja a hínármezők problémáját. Túl jól sikerült a projekt, sokak szerint lepusztítja a nádasokat. Az amur, mint nem őshonos halfaj telepítése tilos. Kifogni viszont szabad, amíg van. Sokan kedvelik azért is, mivel nagyobb sportélményt jelent, mint például a ponty.
Amikor a horgászok kedvenc halálról érdeklődök egy újabb fajt említ a szakember! „Az ezüstkárász! Nem telepíthető ez sem, de van maradvány állományunk és ívnak is. Ízre finomabb, mint a ponty”- tudtuk meg az okát. Így aztán az is megtörténik néha a távozás után, a parkolóban, hogy az 1-1,1 kg-os ezüstkárászért cserében 2-3 kg-os pontyot ad az ínyenc pecás. Az ezüstkárász nem őshonos hal, őshazája Kelet-Ázsia. Ezért nem telepíthető.
„A törpeharcsát is sokan szeretik, csak az a baj vele, hogy itt nem nő meg nagyra. Általában 10-15 dkg. közöttiek. A halászlé alaplébe főzik, illetve vannak, akik paprikás kukoricalisztben forgatva ropogósra sütik.”
Ha már a halakról beszéltünk Szóba került a szomszédos Sajó is, amely a ’70-’80-as években arról volt hírhedt, hogy a szennyezettsége miatt közel állt a halott folyó státushoz. Már a Felvidékről erős szennyezettséggel érkezett (bányák, bőrfeldolgozás és a határközeli, gömörhorkai papírgyár szennyvize), ehhez jött Ózd szennye és a BVK
„Pisztrángot csak a Szinvába telepítünk. Egy része leúszik a patakon, majd feljön a Sajón! Péteren is fogtak már belőle! Ez azt mutatja, hogy kitisztult a Sajó. Megszűntek a nehézipari üzemek vagy szigorú környezetvédelmi előírásoknak kell megfelelniük.”
A fogás mennyisége limitált, akárcsak a zsákmány összetétele. Ez az egyesület vizein a következőt jelenti: maximum 3 db nemes hal, ezen belül maximum két egyforma lehet, például két csuka és egy süllő, plusz az egyéb halakból maximum 5 kg. A horgász egy időben legfeljebb az előírt, két naptári nap alatt megtartható halmennyiséget tarthat magánál (pl. 4 db ponty) a horgászhelyen, amennyiben azokat a napi fogható mennyiségek betartásával fogta és rögzítette a fogási naplóban. Persze ezt előbb ki kell fogni, ehhez tudásra és némi szerencsére is szükség van, no meg időre. A horgászat csak a nyugodt embereknek való.
Molnár László ránézésre megfelel ennek a kritériumnak. Az idei augusztus utolsó szombatján találkoztunk a vasúti átjáróhoz legközelebbi bányató partján. Még csak reggel 9 óra felé járt az idő, s a pecások javában pakoltak! No nem ki, mint az átlag földi halandó szombat reggel, hanem össze, s utána indultak hazafelé, ki mivel, hogyan jött, gyalog, biciklivel, kocsival. Molnár úr és a pecázásra őt elkísérő két fia a kocsihoz hordta éppen a dobozokat.
„Péteriek vagyunk, de nem voltunk itt már vagy húsz éve. Tiszalúcra jártunk, a víkendre. Most kezdtem újra”- árulta el a bemutatkozás után. Mint kiderült friss nyugdíjas és van ideje, lesz ideje a horgászatra, s a kellemes nyári időben ki is próbálta a szerencséjét. Két felnőtt fia pedig elkísérte, így kellemes családi programot csináltak a pecázásból.
„Még sötét volt, amikor kijöttünk, valamikor hat óra körül. Pontyot, amurt szerettem volna fogni, de ezekből nem lett semmi, csak törpeharcsák. Azok is kicsik. Ez egyébként próba volt, remélem legközelebb több szerencsém lesz!”- mondta reménykedve a horgász. Mi lehetett a sikertelenség oka? „Nem etettem be”- árulta el, majd hozzá tette, hogy csak előző este, egy ismerős halőrrel beszélgetve döntötte el, hogy kijön pecázni ide és nem volt ideje beszerezni a kukoricát. Majd legközelebb, idő és alkalom lesz rá.
Az egyesületnek a három bányatón kívül van még egy vízfelülete Sajószentpéteren, a folyó másik oldalán, az úgynevezett Új-tó (a helyi szlengben a Húgyos), amely területe 3,36 hektár. Tavasszal keszeget, süllőt telepítettek itt is.
Kondó és a szén története nagyon régi, hiszen már 1822-ben vizsgálat indul a Harica-völgyben fekvő Ludna pusztán a szén fellelésére, az első bányát 1890-ben nyitották a térségben Árpád-táró néven, amelyet 1900-ban bezártak. Trianon évében a Sajókondói Kőszénbánya Rt. három aknát is nyitott, a kitermelt szén elszállítására pedig bányavasút építésébe kezdtek, amely csődbe ment és amit építettek, azt is felszedték… A világháborúig egymást váltották a bányanyitások és zárások. Az államosítás utáni koncentráció a termelés felfutásával járt 1953-ig, jó minőségű lakossági szenet termeltek. 1957-ben elkezdték a Lyukó –Kondó, Kondó- Berente drótkötélpálya építését. A termelés egyre jobban visszaszorult és átvette a helyét a tanbánya, amely néhány tárót életben tartott, de 1967-ben bezárták. Ezt követően rekultiválták az egykori bányatelkeket, amelyek helyén három tó is született a község határában.
Azt már Fajder Gábor polgármestertől (2014-től tölti be a tisztséget) tudtuk meg, hogy az egyik tónak igen csak bonyolult a helyzete, mivel 18 tulajdonosa van. A rendezést véleménye szerint az oldaná meg, ha a hasonló esetekben az állam lépne fel. A tavakban rejlő idegenforgalmi potenciálból jelenleg semmit se tud profitálni a község.
Ezt megerősíthetem én is, ugyanis napsütéses nyári hétvégén látogattam el Kondóra és egyetlen emberrel se találkoztam a tavakhoz tett túrám alatt. Kezdjük ott, hogy ki sincs táblázva (érdekes, hogy még a google térképén sincsenek feltüntetve!), de ez a legkisebb probléma, az utcán az embereket leszólítva meg lehet tudni, hogy merre vannak. Szóval szóba elegyedtünk egy idősebb férfivel. „Egyenesen menjenek ki a faluból és vagy 2 kilométerre ott lesznek a bányatavak!” El tévedni nem fogunk!- villant át, de kérdés, hogy milyen az útminőség? „Sejtelmem sincs, már évek óta nem jártam arra!” – jött a válasz.
Próba, szerencse! Nekivágtunk. Egykoron rendes betonos, köves, murvás út lehetett, amely a bányába vezetett, csak a bezárás óta eltelt több, mint fél évszázad, s azóta ehhez nem nagyon nyúlhattak. Szóval a szélessége rendben van, a minősége viszont hagy maga után némi kívánni valót. Vannak szakaszok, ahol olyan 10 km/óra sebességgel száguldottunk, a leggyorsabb részen se mertünk 30-nál gyorsabban menni. Az alacsony aljú városi autókat nem ilyen utakra tervezték.
Egyébként a férfi jól tippelt, nem egészen két kilométer megtétele után a bal oldalon feltűnt előbb egy kerítés az út mentén, majd a völgy mélyén egy olyan 100-120 méter hosszú, gondosan körbe kerített tó. A partján meredek, egy kis sás teszi hangulatossá. A kerítés és a vízpart közti füves részt gondosan lekaszálták.
Csupán vagy 150-200 métert mentünk és máris az egykori bányaudvaron találtuk magunkat, körbe a romjaiban is impozáns épületek. Az egyikben a drótkötélpálya induló állomását véltem felfedezni. Amint közelebb mentünk a réten észrevettük, hogy egy hajlatban van egy kis tavacska, a partján tábla: „Magánterület! Horgászni tilos!” Szóval hal van, kerítés nincs. Ekkor ugrott be a faluban hallott megjegyzés, hogy kik is járnak ki rapsickodni. Nyilván egy drótkerítés vagy ennek hiányában egy fém tábla nem állítja meg őket. A csoda az, hogy még a tábla meg van! A harmadik tó is a közelben, szó szerint meglapul a tájban.
A faluba vissza érve, egy kaszálásból hazafelé tartó férfival beszélgetve kiderült, hogy a legkisebb tó egy állatorvosé. A nevét hallva meg is jeleztem, hogy kicsi a világ, cirka harminc évvel korábbról, még Kazincbarcikáról ismertem! Nem gondoltam, hogy egyszer majd, mint bükki horgásztó tulajdonosról hallok róla!
-Csontos László-
