Az edelényi Koch Róbert Kórház ápolási igazgatója Búrné Tábori Noémi. Mint az ápolási területért felelős vezető, meghatározó szerepe van abban, hogy milyen is a betegellátás a kórházban. Irányt szab, támogatja a fejlesztéseket, segíti a kollégáit, konfliktusokat kezel, s megannyi feladat, ami még rá hárul. Vele beszélgettünk munkájáról, nehézségekről, feladata szépségeiről, terveiről.
Személy szerint nem találkoztam vele interjúnkat megelőzően, de beszélgetésünk során nyilvánvalóvá vált, élete a kórház, tiszteli és szereti kollégáit. Váci Mihály sorai idézve, úgy él és dolgozik a kórházért, mint a százhúszat verő szív.
– Azt szokták mondani, hogy a betegek gyógyulásának egyik pillére az orvosok szakszerű munkája, a másik ugyan ilyen fontos, az ápolás. Mennyiben ért egyet ezzel az állítással?
– Teljes mértékben, hiszen a beteg gyógyításának folyamatában mindkét fél szerepe meghatározó, a másik fél nélkül nem működik, hiszen a gyógyulás kulcsa több tényezőből, de a két fél együttműködéséből áll össze. Az orvos szerepe, a diagnózis, az általuk meghatározott terápia és szakszerű kezelés nélkülözhetetlen. De ugyan ilyen fontos az ápolók munkája a mindennapi betegellátásban. Folyamatosan kapcsolatban vannak a beteggel, biztosítják az előírt ellátást, terápiát, megfigyelik a tüneteket, támogatják a fizikai és érzelmi komfortot, segítik a rehabilitációt. Fontosnak tartom a csapatmunkát, ahol mindenki a saját szakterületén járul hozzá a beteg jólétéhez.
– Mennyiben változott az elmúlt évek során az ápolókkal, szakdolgozókkal szembeni követelmény, felkészültségük, hozzáállásuk a feladatokhoz? Vannak még, vagy kellenek-e olyanok, akik Szent Teréz szemléletét képesek tovább vinni? A mai világban van egyáltalán erre mód, igény?
– Az elmúlt években jelentősen változtak az ápolókkal és szakdolgozókkal szembeni követelmények és a felkészültségük is. Ma már nem csak a hagyományos betegápolás, a fizikai gondozás az elvárás, hanem egyre fontosabb a komplex egészségcentrikus szemlélet – ide értve a prevenciót, a betegoktatást, rehabilitációt, krónikus ellátást, dokumentáció magas szintű használatát, az informatikai egészségügyi rendszerek kezelését.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az ápolóknál a hivatástudat, az empátia, és a beteg emberhez való humánus hozzáállás ma is alapvető érték.
Igen, vannak még olyan szakdolgozók, akik képesek Szent Teréz szemléletét a mindennapi munkájukban tovább vinni. Nem feltétlenül vallási értelemben, hanem abban, hogy az embert egészként, lelkével és értelmével együtt látják.
Általánosságban fontos azért, mert az egészség az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint is a teljes lelki és szociális jóllét alapja.
Erre a szemléletre egyébként nagy szükség van különösen ott, ahol a betegek hosszú távú gondozást igényelnek, mint a krónikus osztályunkon, vagy érzelmi támogatást is szükséges kapniuk az onkológiai részlegen.
– Amit mondott, az a mostani dolgozókra vonatkozik. A feljövő szakmai generációban is megvan, meglesz ez az alázat?
-E tekintetben szkeptikus vagyok. A mostani 30-as korosztály még rendelkezik azzal a személyiség jeggyel, amit elvárunk, ami nélkülözhetetlen a betegellátáshoz. A feljövő generációnál ezt sajnos nem látom, az utánpótlás kérdésében szkeptikus vagyok.
A mai fiatalok kevésbé tudják, hogy mit is akarnak, mint azt 15-20 éve tudták. Szinte mindenki könnyű munkáról álmodozik, a hivatástudat egyre inkább háttérbe szorul. Amit egy kórház kínálni tud, az nem túl vonzó a mostani fiatalok számára, hiszen ez a munka lelkileg és fizikailag is megterhelő. El kell látni a végstádiumos beteget, emelgetni, mosdatni, öltöztetni kell a magatehetetleneket, felelősségteljesen kell gyógyszerezni, biztosítani az előírt terápiát, s lehetne sorolni a feladatokat. Az ápolói munkát csak hivatástudattal lehet végezni. Ma pedig több, más, könnyebb lehetőség csábítja őket, s ennek érdekében egyik pillanatról a másokra odébb is állnak.
–Sokan nem tudják, hogy mit is takar az ápolási igazgató munkája. Ön fél éve tölti be ezt a pozíciót. Mik az általános teendői, napi feladatai?
-Valóban, kívülről nem könnyű pontosan látni, mit is jelent az ápolási igazgatói munka a gyakorlatban. Nem közvetlenül a betegekkel dolgozom. Felelősségem, hogy a kórház egész ápolási rendszere, szakdolgozói csapata zavartalanul működjön. Az ápolási és szakdolgozói tevékenységek koordinálása intézményünk egészében. Az ápolási eljárások, protokollok kidolgozása, bevezetése. Feladatom a szakdolgozók toborzása, állásinterjúztatása, felvétele, a minimum feltételek biztosítása. Képviselem az ápolói csapat érdekeit.
Az egész intézmény ápolási működéséért felelősséggel tartozom, sok mindenben kell döntést hozni, olyankor is, amikor ellentmondásos lehet az érdek, vagy kevés az információ. A kapcsolattartás és konfliktuskezelés oldaláról nézve gyakran kell összehangolni a különböző érdekeket (orvosok, szakdolgozók, adminisztráció).
– Mi a legnehezebb ebben a beosztásban? Fizikailag, lelkileg mennyire megterhelő?
-Munkám kapcsán fizikai megterhelésről nem tudnék mit mondani, mert nem az a jellemző. Sokkal inkább a mentális, szellemi fáradtságról beszélhetek. Szoktam is mondani a kolléganőknek, hogy fárasztóbb, mintha lefutottam volna több kilométert. A határidős feladatok követése, a napi adminisztráció betartása, megbeszélések, értekezletek, döntések bizony hosszú, koncentrált napokat jelentenek. Számomra lelkileg megterhelő, ha önhibámon kívül nem tudok segíteni. Szeretnék mindenben maximálisat nyújtani, segíteni kollégáimnak, hogy jól érezzék magukat, gördülékenyen menjen a munka. Én dolgoztam ápolóként, asszisztensként, majd főnővér lettem. Ismerem a kórházunk minden dolgozóját. Olyan mintha mindannyian, ápolók, asszisztensek, beteghordók a gyermekeim lennének. S az ember a gyerekének mindig jót akar.
–Mekkora kihívás ma olyan munkatársat alkalmazni, megtartani, aki megfelel az ön szakmai emberi elvárásainak? Mekkora a fluktuáció önöknél?
-Kórházunk szerencsés helyzetben van, a fluktuáció nagyon alacsony. Ez abból adódik, hogy szülési szabadságra mennek, vagy nyugdíjba. Mi minden ilyen dolgozónkat szeretettel visszavárunk.
Ha tágabb kitekintésben vizsgáljuk a dolgokat, akkor el kell mondanom, hogy az egészségügyben egyre nehezebb olyan munkatársakat találni és megtartani, akik nemcsak szakmailag felkészültek, hanem emberi hozzáállásban is megfelelnek intézményünk elvárásainak. Ennek több oka van, melyek talán ismertek. Tudni kell, hogy Európában, így idehaza is jelentős ápolói, szakdolgozói hiány van. Mindenhol a legfájóbb pont, hogy nincs utánpótlás.
–Mi lehet a valódi háttér, ami miatt nincs megfelelő utánpótlás?
-Erre mondtam, hogy sokféle oka lehet. Ma kevésbé tudják a fiatalok, milyen szakmát, hivatást is szeretnének választani, mint 15-20 éve. Kevésbé dominál a hivatástudat, mint korábban, ma zömében a könnyebb, kisebb felelősséggel járó munkáról álmodoznak. Az ápolói munka pedig fizikailag és lelkileg is nehéz, megterhelő. Ápolni kell a végstádiumos beteget, emelgetni kell a túlsúlyos beteget, etetni, mosdatni, öltöztetni kell őket. Komoly felelősség a gyógyszerezés, ez előírt kezelések biztosítása, a több műszak, stb.
–Milyennek ítéli meg a kórházuk szakdolgozóinak munkáját, az ápolók elhivatottságát? Milyen az edelényi kórház kollektívája?
Csak elismeréssel és tisztelettel tudok beszélni kórházunk szakdolgozóinak munkájáról. Az ápolók felelősségteljesen, hivatástudattal dolgoznak azon, hogy a betegek számára biztonságos, s a legjobb ellátást adják. A kollektíva nagyon jó. Kis kórház, kis közösség, egy célért dolgozunk csapatmunkában.
Összességében mindannyian- az orvosok, szakdolgozók, asszisztensek – hozzájárulnak a beteg gyógyulásához, és jól tudnak együttműködni, egymást támogatva oldják meg a feladatokat. Főnővérként a kollégáimnak mindig azt mondom, hogy a jó csapatmunkához 3 nagyon fontos dologra van szükség: jó kommunikációra, alkalmazkodásra, toleranciára. Ezt vallom ápolási igazgatóként, s e gondolatok szellemében dolgozom. Ezért is vallom, hogy ez a második otthonunk, s nem mindegy, hogyan érkezük dolgozni. Gyomorgörccsel, vagy várva a kollégákkal, betegekkel való találkozást. Ez utóbbi a jó kollektíva kulcsa.
–Ön szerint a betegek, látogatók mennyire ismerik el a szakdolgozók munkáját? Vannak-e kivételesen örömteli, vagy elkeserítő, bántó történetek?
-Változó, ez sok mindentől függ. Meghatározó a betegség súlyossága, az, hogy mennyi ideig fekszik kórházunkban, milyen a gyógyulás üteme, milyen nehézségekkel és mennyi gonddal küzd a hozzátartozó, stb. Vannak, akik úgy közelítenek az ápolókhoz, ez a dolgod, csináld!
Kezdetben van több feszültség egyes hozzátartozókban, de ezt oldja, ha látják, hogy ápolják, gondozzák hozzátartozóját, figyelnek rá, gyógyul.
Tapasztalatom szerint a betegek és látogatók többsége nagyra értékeli a szakdolgozók munkáját. Sokszor egy egyszerű köszönöm, egy kedves gesztus, vagy egy levél is hatalmas jelentőségű lehet az ápolók számára. Ezek a visszajelzések azt mutatják, hogy elismerik a munkájukat. Természetesen előfordulnak olyan helyzetek is, amikor kritika éri az ápolókat. Az ilyen visszajelzésekből is lehet tanulni, tudjuk, min változtassunk, mit csináljunk másként.
–Ön szerint mi a kórházuk erőssége?
Kis kórház vagyunk, de nagyon sokat fejlődtünk. A mérleg egyik serpenyőjében a folyamatos szakmai fejlesztés van, amit fémjeleznek az elmúlt időszak eseményei, az új diagnosztikai eszközök beszerzése. (CT, mammográfia, szemészeti Uh, Ebus)
A magasan képzett szakdolgozói csapat, a jó kollektíva van a mérleg másik serpenyőjében.
A harmadik fontos tényező pedig az innováció.
Az edelényi kórház valódi tüdőgyógyászati centrummá válhat, hiszen ehhez minden feltétel biztosított.
A következő kezdeményezésünk pedig egy EFI Egészségfejlesztési Iroda beindítása. Ma kiemelt szerepe van a prevenciónak, betegoktatásnak, egészségnevelésnek. Tapasztaljuk, ha a beteg nem ismeri kellően a betegségét, annak következményeit, az egyéni készülékek megfelelő használatát, az előírt terápiák fontosságát, mert nem ismertettük vele megfelelő módon, akkor a gyógyulása elmarad a szükségestől, olyan, mintha nem történne semmi. Ezért az osztályokon szeretnénk csoportos foglalkozásokat, ún. betegoktatási programokat szervezni, cukorbetegség, magas vérnyomás, asztma, COPD stb., betegségek kapcsán.
Sikerünk záloga még a jó kollektíva. Meghatározó szempont, hogy mindenki egy egyéniség, és kimagasló a saját szakterületén. Mindenki munkája fontos, mindenkire szükség van.
Az 1880-as években egy különleges hölgy, aki az emberi akaraterő példaképe, Helen Keller azt mondta: Egyedül keveset tehetünk, együtt azonban csodákat érhetünk el.
Az összefogás, a jó kollektíva elengedhetetlen ahhoz, hogy ezt a csodát elérjük. Törekszünk rá.
Köszönöm a beszélgetést, további sikereket kívánok a betegek, dolgozók érdekében!
-rizner-