Az edelényi Koch Róbert Kórház két ápolójával beszélgettem a mindennapokról. Az ápolók azok, akik a gyógyítás hétköznapi hősei. Empátia, türelem, kitartás kell ehhez a munkához. S mindezek mellett fontos a megfelelő kommunikációs készség, problémamegoldó képesség, stresszkezelés, nem mellékesen pedig a megfelelő fizikai állóképesség.
Aki emberek között dolgozik, tudja, hogy az felelősséggel jár, jelentősége van minden mozdulatnak, szónak, tettnek. Ez különösen igaz, ha beteg emberek között dolgoznak, akik gyógyulni akarnak, akik sokszor kiszolgáltatott helyzetben vannak, másokra szorulnak.
Mindezekről beszélgettünk az edelényi Koch Róbert Kórház I. Tüdőosztály két ápolójával, Horkay Andrea főnővérrel és Hajdu Angéla nővérrel.
Nehezen jött össze a beszélgetés, sok beteg volt az interjú napján, folyamatosan rótták a nővérek a folyosót a nővérpult és a szobák között. Annyit mentek, hogy lassan beleszédültem a látványba. Nem véletlen talán, hogy e téma érintésével kezdem a beszélgetést.
Elszédültem a látványba, ahogyan rótták a kórház folyosóját oda-vissza, oda-vissza. Mennyit mennek egy nap?
Hajdu Angéla: Szerintem a minimális lépésszám 10 000 alatt nincs, de ez minden nap változik.
Horkay Andrea főnővér: Egyetértek Angélával. Munkánk során minden nap rengeteget talpalunk. Az, hogy mennyit, az a betegek számától, a napi feladatoktól függ, s bizony sokszor a 20 000 lépést is megtesszük.
Régebben talán vonzóbb volt az ápolói munka, mint manapság. Miért választották ezt a hivatást?
Hajdu Angéla: 38 éves családanya vagyok, 17 éve dolgozom ezen a pályán. Miért lettem ápoló? Én alapvetően szeretek az embereken segíteni. Fiatalon azt gondoltam, hogy ápolóként mindig lesz rám szükség, s így lesz állandó munkám. Ennyi idő alatt hivatásommá vált. Ez szerintem egy nagyon szép feladat, ami egyben munka és hivatás is.
Horkay Andrea főnővér: Én gyerekkorom óta ápoló akartam lenni. 6- 7éves voltam, amikor a televízióban adták a Vészhelyzet c. sorozatot. Nekem nagyon tetszett Carie nővér, s mindaz, amit tett, ő egy életre elkötelezett engem a betegek gyógyítása mellett. Bár a családom szerette volna, ha más hivatást választok, ajánlották a fogtechnikusi képesítés megszerzését is, de nem tudtak eltántorítani. Kazincbarcikán a Jókaiban érettségiztem, végeztem el az OKJ-s képzést, mint Angéla, majd a debreceni egyetemen tanultam, s diplomás ápolóként végeztem.
Fizikailag, lelkileg mennyire megterhelő a munkájuk. Mi a legnehezebb a mindennapok során?
Hajdú Angéla: Sok tekintetben megterhelő. Itt vannak olyan események, amit lelkileg, érzelmileg sem könnyű feldolgozni. Fizikailag pedig azért megterhelőbb, mert az ápolók többsége nő, a fizikai teherbírásunk véges. Itt a napi munka során bizony sokszor kell komoly fizikai erőt igénylő munkát végezni.(Pl. túlsúlyos betegek gondozása, mosdatása, öltöztetése, stb.)
Horkay Andrea főnővér: A fizikai nehézségekről Angéla kolléganőm szinte mindent elmondott. Igen, az ápolók többsége nő, a nehéz, akár nagyon nehéz fizikai feladatokat is nekünk kell elvégezni.
A kérdésének második része, ami a lelki vagy pszichés terhelésre vonatkozott, az nagyon összetett dolog. Ez adódik abból is, hogy minden hozzátartozó, minden beteg más és más. Személyiségükben, habitusukban is mások, s eltérő a betegségük és azok súlyossága is. Különösen nehéz ez a súlyos, vagy végstádiumos betegek esetén. Vannak, akik elfogadják a kezelést, együttműködőek, s vannak , akik elutasítják azt. Mindezek ellenére gyógyítani akarjuk őket, segíteni szeretnénk nekik. Ebben a helyzetben kell együttműködnünk a beteggel, hozzátartozókkal, orvosokkal, kollégákkal, ami pszichésen rendkívül megterhelő. Gondoljon bele mindenki, hogy mi a munkánk minden percében emberi sorsokat látunk: vívódást, reményt, lemondást, fájdalmat, összeomlást, örömet, kétségbeesést. Ezt látni, átélni lelkileg rendkívül megterhelő.
Hajdu Angéla: Igen, vannak különösen nehéz helyzetek, amivel szembe kell néznünk, amit meg kell oldanunk. Ilyenkor sokat segít a kollégák bátorítása, támogató hozzáállása, a betegektől, hozzátartozóktól kapott „köszönöm!”
A kórház a gyógyításról szól, amiben ápolónak, betegnek egyaránt vannak nehéz pillanatai, órái. Lehet ilyen körülmények között mosolyt csalni az betegek arcára?
Hajdu Angéla: Igen. A kórházban a mosoly egy „csodás fegyver”. Sokszor, amikor a betegekre mosolygok, nem azt jelenti, hogy nincs baj, de a betegnek a mosolyból érezni kell, hogy a gondjait megoldjuk. A vidámsághoz hozzájárul a kollektíva pozitív szemlélete, sokszor sikerül a betegeket is jókedvre deríteni. Ez is az egyik, és egyben fontos eleme a gyógyulási folyamatuknak.
A napi munka után le tudják tenni a lelki megterhelést? Várja önöket otthon a család, s az már egy más ember kíván.
Hajdu Angéla: Igen. Muszáj ezt megtanulni és tudni kell megtenni. Ez valahogy egy kettősség, amiben fontos szerepe van annak, hogy tudjuk, és tiszta lelkiismerettel mondhassuk: ma is mindent megtettünk betegekért. Ha nem jutunk el ide, akkor bizony velünk maradnak a kétségek, ami nem tesz jót sem nekem, sem a családomnak. Ráadásul a kétely, miután idegességgel, alvatlansággal is járhat, negatívan befolyásolná a másnapi munkámat.
Horkay Andrea főnővér: A kolléganőm alapvetően mindent elmondott. Ez egy megfoghatatlan dolog. Egy kettős élet, kettős szerep, amit meg kellett tanulni, vagy az évek során kialakult bennünk, nem tudom, de létezik. A kórházban a beteg a legfontosabb, csak rájuk koncentrálunk. Otthon pedig a család van a középpontban. Az egyetemen is felkészítettek minket erre.
Mennyire jellemző a dolgozók között a kiégés, amiről egyébként napjainkban egyre többet hallani? Mondhatni, hogy sok helyen ez a munkahelyi fluktuáció egyik okozója.
Hajdu Angéla: Mint minden munkahelyen, itt is előfordulhat. Talán azért nem jellemző ránk, mert mi kis kórház vagyunk, ebből adódóan pedig családiasabb a légkör. Észrevesszük, ha valaki mélyponton van, s igyekszünk átsegíteni a nehézségeken.
Horkay Andrea főnővér: Szerintem sem jellemző kórházunk dolgozóira a kiégés. Mint ahogyan Angéla is mondta, ez talán köszönhető annak, hogy itt a személyes kapcsolatok valóban léteznek, ismerjük, segítjük egymást. Ha valaki mélypontra kerül, mellette vagyunk, szó szerint „kihúzzuk onnan” . Ma ezek nagyon fontos értékek, s csak kevés helyen létezik.
Önök nem csak a betegekkel állnak kapcsolatban, hanem a hozzátartozókkal is. Milyenek ők, a betegek hozzátartozói?
Hajdu Angéla: Minden látogatónak a saját hozzátartozója a legfontosabb, akiért bármit megtenne, s meg is tesz különböző megnyilvánulásokkal. Ezeket kezelni sokszor nem könnyű, de feladatunk. Szerencsére a látogatók többsége együttműködő, megköszöni munkánkat.
Horkay Andrea főnővér: Nincs két egyforma hozzátartozó, vannak elfogadóbbak, s vannak reményvesztettek is. Sokszor a beteg állapota a meghatározó, hiszen vannak, akik azonnali gyógyulást várnának, de az ritkán adatik meg. Én azt tapasztalom, hogy a beteg kórházban töltött napjai során a hozzátartozók reménye is nő. Látják, hogy jobban van a beteg, ez megnyugtatja őket. S azt is látják, hogy törődünk a beteggel, mindig van orvos, ápoló, ellátjuk, gondozzuk őket. E miatt a kezdeti fenntartásaik, előítéleteik oldódnak.
Mi nem mérlegelhetünk, nem minősíthetünk, nem is tesszük azt. Feladatunk a betegek ellátása, függetlenül attól, hogy ő milyen ember, hogyan viszonyul hozzánk.
Mit üzennek azoknak, akik ezt a hivatást szeretnék választani?
Hajdu Angéla: Amennyiben bírják a „kemény” lelki és fizikai megterhelést, válasszák bátran ezt a munkát, mert meg fogják tapasztalni a szakmai elhivatottság szépségét.
Horkay Andrea főnővér: Csak az jöjjön erre a pályára, aki ezt hivatásának tekinti, empatikus a betegek felé.
Mi a legjobb, legszebb dolog ebben a hivatásban?
Horkay Andrea főnővér: Ismerem Angélát, ezért talán mindkettőnk nevében mondhatom, hogy mi a legnagyobb öröm számunkra. Behoznak egy beteget, aki kétségbe van esve, rosszul van. Aztán a mikor a kezelések véget érnek, saját lábán, mosolyogva távozik, s azt mondja: köszönöm!
Hajdú Angéla: Igen, ez ad erőt a mindennapi munkához.
Mi az edelényi kórház „kulcsa”, ami miatt azt mondhatják betegek, dolgozók, ez egy jó intézmény?
Hajdu Angéla: Szerintem egy jól felszerelt kórház a miénk, aminek egyik erőssége a családias légkör.
Horkay Andrea főnővér: Igen, jól felszerelt az intézményünk, új eszközökkel gyarapodtunk, úgy is fogalmazhatok, sokat fejlődött kórházunk, ami a betegek számára elsődlegesen fontos. Rengeteget jelent a jó légkör, az, hogy mindenki a betegekért van. Akik még nem jártak nálunk, dicsérik a hatalmas parkot, a térkövezett parkolókat, azt, hogy valójában nem is kórház kinézetünk van, sokkal inkább hasonlítanak az egyes szintek szállodára, mint kopott kórházi folyosókra. Ez szerintem nagyban hozzájárul a betegek komfortérzetéhez, gyógyulásához is. Ne legyünk szerénytelenek, de szinte mindenki dicséri az étkeztetést. Bőséges adagokkal, változatos, ízletes ételekkel szolgálják ki a betegeket. Meglátásom szerint ez is fontos tényező.
Lehet mondani, hogy könnyű helyzetben vagyunk, hiszen a mi kórházunk a nagy intézményekhez, megyei kórházakhoz viszonyítva kis intézmény. Ez igaz, és ennek sok szakmai előnye van, amivel kórházunk tud élni, s ami szerintem erősségünkké vált.
Igen, az edelényi kórház egy jó kórház.
Köszönöm a beszélgetést, kívánok önöknek kitartást ehhez a nagyon nehéz, de nemes hivatáshoz!
Borítókép: balról jobbra Hajdu Angéla, Horkay Andrea